Varrógép

Múlt héten végre megérkezett otthonról a varrógépem. Mikor még Új-Zéland volt a közvetlen úticél, lélekben felkészültem arra, hogy a varrós holmijaim nem jöhetnek velem, mert a magas szállítási költség miatt nem éri meg magunkkal vinni őket, kint pedig biztos nem ezek szerepelnek majd az elsődleges beszerezni valók listáján, így egy-két évre le kell majd tennem a varrótűt. Azután amikor változott a terv, és London felé vettük az irányt, elkezdtem számolgatni, hogy ide vajon magammal tudom-e hozni a gépemet (és mindent ami ezzel jár). Úgy voltam vele, hogy majd ha ősszel hazalátogatunk, eldöntöm, mi legyen. Ahogy azonban teltek-múltak itt a hetek, egyre jobban éreztem, hogy hiányzik valami az életemből. Megpróbáltam az űrt „fejben varrással” kitölteni, még a Varróház internetes nyári táska fesztiváljára is beiratkoztam, hogy legalább gondolatban hódolhassak a hobbimnak. Párom egy ideig csendben nézte a szenvedésemet, azután elege lett, és azt mondta, küldessem ki a gépemet. Szerencsére időközben találtunk egy szállítócéget, ami a postánál jelentősen kedvezőbb áron szállít csomagokat Anglia és Magyarország között. Édesanyám összecsomagolta nekem az alapvetően szükséges felszereléseket, útnak indította, és pénteken végre kézhez kaptam a csomagokat. Boldogságom azóta határtalan!! :)

Török pide

Nemrég kedvenc gasztroblogomat böngészve találtam rá a török pide receptjére. Ezt persze rögtön ki is kellett próbálnom :) A tésztát szójatejjel készítettem, de így is nagyon jól sikerült, tölteléknek pedig darált hús került bele zöldséges paradicsomszósszal. Mivel kettőnknek ez az adag túl sok volt egy étkezésre, ezért a csónakok egy részét "elősütöttem", vagyis csak addig sütöttem amíg a tészta már majdnem megsült, de még nem kezdett el pirulni. Ezek a hűtőben egy-két napig jól elálltak, és ha megéheztünk, csak be kellet tenni a sütőbe, és pár perc alatt készre sültek. Ha lenne fagyasztónk (de itt nincs), akkor le is fagyaszthattam volna őket, mint a félkész mirelit pizzákat. Nagy sikert aratott, így biztos hogy más töltelékekkel is el fogom készíteni.

Olimpiai láng

Ma szabadnapos voltam, így elmentem megnézni az olimpiai fáklyás futást. Nem kellett nagyon messzire utaznom, de így sem volt könnyű dolgom. A metróközlekedés akadozott, két vonat ki is maradt. Az utastájékoztatás sem volt az igazi, van még mit dolgozniuk rajta :) 

 

Mikor odaértem a Station Road-ra Harrowban, már gyülekezett a tömeg az út mentén. Mindenki vidám volt, sokan zászlókat és a fáklyavivőt buzdító transzparenseket lengettek. Egy nemzeti színű kosztümbe öltözött csoport vidám dobszóval kísérte az eseményeket.

Először rendőrök érkeztek, hogy biztosítsák az útvonalat, utánuk a szponzorok buszai jöttek, amiken szólt a zene, és táncosok biztatták ünneplésre a várakozókat. Az egyik furgonban ott ült a "királynő" is :) 

Az olimpia kabalafigurája, Wenlock is ott volt minden kocsiban. A buszok után újabb motoros rendőrök érkeztek, vidáman mosolyogva pacsiztak az út szélén állókkal. 

 

Mikor a várakozás a tetőfokára hágott, végre begördült a futót kísérő busz, és feltűnt az olimpiai fáklya is. A nézők hatalmas ujjongással kísérték útját. 

 

Néhány gyerek elkezdett a fáklyavivővel együtt futni az út szélén, ehhez aztán sokan nevetve csatlakoztak, köztük én is. Pár száz méteren keresztül így mi is részesei lettünk ennek az élménynek. A hangulat egészen különleges volt, és miután a menet továbbhaladt, az emberek vidáman mutogatták egymásnak az elkészült fényképeket, videókat, majd mindenki mosolyogva indult a dolgára. Számomra feledhetetlen élmény volt a mai nap!

Brighton

Végre ide is megérkezett a nyár, kisütött a nap, és kabátra sincs már szükség! Ennek örömére vasárnap leugrottunk Brightonba, a tengerpartra. Ez a kellemes kis üdülőváros nagyjából egy órányi vonatútra van London központjától. A település - már amennyit láttunk belőle - nagyon hangulatos, rendezett, igazi tengerparti üdülőhely. Az utcák tiszták, a házak szépek, a parkok virágoktól pompáznak. A part mentén szépen kialakított sétányokon lehet barangolni, az aktív pihenésre vágyókat röplabda, kosárlabda, sőt még gördeszka pályák is várják. Természetesen megtalálhatóak az ilyen helyeken szokásos szuvenírárusok is.

Minket leginkább mégis a kavicsos tengerpart vonzott. Délelőtt még nem voltak sokan, kényelmesen kifeküdtünk a törülközőnkre, napoztunk, piknikeztünk, élveztük a jó időt. Gyűjtöttünk kagylókat, és szép kavicsokat is :) A vízbe csak bokáig merészkedtünk, a 15 fokos víz nekünk túl hideg volt, de néhány elszánt ember úszott a habokban. Jónéhány szörföst és vitorlázót is láttunk. Délutánra már nagyobb lett a tömeg, ekkor felkerekedtünk sétálni.

A Bandstand-en épp egy Beatles tribute zenekar játszott, hallgattuk őket egy kicsit, miközben lelkes turistalányok ugráltak vidáman a zenére. A környező sétálóutcák bejárása után visszatértünk a partra még egy kis időre, majd indulnunk kellett a vonathoz. Összességében remek napunk volt, máskor is szívesen visszamennék ide.

Windsor

A következő hétvégén Windsorba látogattunk. Nekem ez volt az első angliai vonatozásom, így erről is írnék röviden. Én az otthoni, régi típusú, „kék” vonatokhoz vagyok szokva, amikre lépcsőn kell feltornázni magam – és a csomagjaimat – és amiknek nagy, tágas belső terei vannak, rémesen tapadós műbőr ülésekkel. Ezzel szemben az itteni vonatok inkább metrószerelvényekre hasonlítanak, alacsony padlósak, keskenyek, és sokkal kisebb a belső terük. Persze szépek, modernek, de mégis szokatlanok kicsit. Amit pedig nem tudom hogy lehet megszokni, az az hogy a gyorsvonatok lassítás nélkül haladnak át az állomásokon. A gyakorlatban ez azt jelenti, hogy békésen ácsorogsz a peronon, és egyszer csak elhúz melletted egy 80-100 km/h-val közlekedő jármű. Hatalmas menetszele van, és felettébb ijesztő is. Nem véletlen, hogy a peronokon széles biztonsági sávok vannak felfestve, ahová tényleg nem szabad állni. A megfelelő vonat megtalálása nem nehéz, minden peronon van kijelzőtábla, ami nem csak azt írja ki hogy hová megy a vonat, de azt is hogy milyen megállókban áll majd meg út közben. Ha valaki előre megnézi a menetrendet, akkor könnyen odatalál az úticéljához. Persze ha valaki – mint mi – nem figyel oda eléggé, akkor csak a peronon állva jön rá, hogy nem megy közvetlen vonat oda ahová gondolta, hanem majd át kell szállni útközben :) Sebaj, végül csak sikerült odatalálnunk. Kijelzőtáblák amúgy nem csak a peronokon vannak, hanem a vonatokon is, így helyismeret nélkül is könnyű boldogulni. Természetesen be is mondják a megállókat, de én még a magyar hangosbemondókat sem midig értem, nemhogy az angolt, így egyszerűbb az írott verzióra hagyatkozni. 

 

Winsorba érve először körbesétáltuk a kastélyt (a kastélyon belüli túrát meghagytuk az esős őszi napokra). A kastélyból a „The Long Walk” elnevezésű, fasorral övezett, több mint négy kilométer hosszú sétányon indultunk tovább. Lenyűgöző látvány ez a nyílegyenes, szépen rendben tartott út, gondosan nyírt gyeppel, gesztenyefákkal övezve. Most nem mentünk végig az egész úton, hanem elkanyarodtunk, és 20 perc séta után eljutottunk a Temze partjára. 

A parton végig árnyas sétány vezet, útközben pedig meg lehet csodálni a folyóparti villákat, amik legtöbbször saját stéggel, csónakkikötővel rendelkeznek. Az idő végig szép, napsütéses volt, nagyon jól éreztük magunkat. Hazafelé még lila tehénnek álcázott lovat is láttunk :)

Jubilee Weekend

Június első hétvégéjén ünnepelte uralkodásának 60. évfordulóját II. Erzsébet királynő.  Már az érkezésünkkor is minden tele volt plakátolva a Diamond Jubilee-vel, mire elérkezett június másodika, szinte az egész város fel lett díszítve. A boltok is hetek óta jubileumi akciókat hirdettek, a klasszikus, „vedd meg az ünnepi sütésfőzéshez szükséges alapanyagokat”-tól az emlékbögréken át volt itt minden. Legjobban mégis egy ruhabolt akciója tetszett, ahol jelentős kedvezményt adtak, ha piros, fehér, vagy kék (tehát nemzeti színű) ruhát vásároltál. A négynapos ünnepségsorozatra több mint egymillió lelkes alattvaló látogatott el. A legjobb helyeken már előző este ott sátoroztak a nagyon elszántak, hogy közelről láthassák a mulatságot. Mi nem vagyunk még ennyire lelkesek, ezért inkább egy kellemes vidéki kirándulás mellett döntöttünk. Úti célunk az Uxbridge-től csak 15 percre lévő Black Park volt. Ez egy 216 hektáros park, aminek egy része védett terület, az a rész természetesen nem látogatható. A park nagyrészt erdős, ligetes, de van benne egy nagy tó is. A bejáratnál virágzó rhododendron bokrok fogadtak minket, innen szépen kialakított ösvényeken sétálhattunk tovább. 

 A nap során rengeteg állattal találkoztunk, láttunk mókusokat, nyulakat, őzet, rókát és megszámolhatatlanul sok madarat, egy elkerített legelőn pedig  voltak tehenek is. 

Végig szép, napsütéses időnk volt, nagyon jól éreztük magunkat. A parkban van egy kávézó is, ahogy néztük, elég jó árakon kínált szendvicseket, üdítőket, de mi inkább maradtunk a magunkkal hozott elemózsiánál.

A kellemes tóparti pikniket csak a mérhetetlenül szemtelen kacsák megjelenése zavarta meg, akik amint meglátták, hogy vesszük elő a szendvicseket, egyből jöttek kéregetni.

 Bátran ajánlom ezt a helyet mindenkinek aki erre jár, és szeretne kellemes környezetben kikapcsolódni. Mi nagyon jól éreztük magunkat! Egy jótanács azonban: alaposan tanulmányozzátok a menetrendet, mert elég ritkán járnak erre a buszok. Vasárnap egész nap zuhogott az eső, ezért otthon maradtunk, és egy igazi angol "sunday roast"-al ünnepeltünk.

Rendezkedés

A következő hétfőn párom már munkába állt, így egyedül maradtam otthon. Időközben megérkeztek a csomagjaink Magyarországról, ezeket kellett kipakolnom, elrendeznem, és persze rengeteg beszerezni való is volt még. Sok apróságról nem is tudjuk hogy kell, amíg nem hiányzik: tettem volna be a húst a sütőbe, de nem volt alufólia hogy letakarjam, szerettem volna kiteregetni a mosást, de nem volt ruhacsipeszem, stb. Így aztán napjában többször is mehettem boltba, de legalább a hét végére már kezdtem tisztába jönni az árakkal, és hogy mit hol érdemes keresni.

Nekiláttam sorban kimosni a függönyöket, és eközben felfedeztem, hogy kivétel nélkül az összesen van legalább egy varrás ami el van szakadva. Nem tudom, az előző lakó mit csinált velük, a függönybe kapaszkodva hintázott, vagy ki tudja mit művelt. Sebaj, tű cérna elő, az alap varrókészletet még otthon összeállítottam, így egy délután alatt készen lettem velük.

A hét során  jöttek bekötni az internetet, ellenőrizni a gázórát. A szerelőkkel legalább tudtam egy kicsit angolul beszélgetni, ami jelentősen növelte az önbizalmam, mert remekül megértették amit mondtam, és én is őket, így már nagyobb magabiztossággal vághatok bele a munkakeresésbe. Az egyetlen kudarc az volt, mikor az indiai boltosnak próbáltam elmagyarázni, hogy sütőzacskót szeretnék, mire ő egyre csak a tortaformákat mutogatta nekem. Sütőzacskót azóta sem találtam sehol ...

Beköltözés

Mielőtt útnak indultunk Londonba, a legnagyobb aggodalmunk a lakáskeresés volt. Sok nehézségről, akadályról olvastunk a különböző blogokon, fórumokon, így igazán szerencsésnek tartjuk magunkat, hogy nyolc nappal az érkezésünk után már a kezünkben tarthattuk leendő otthonunk kulcsát. Az ingatlanügynök mindenben a segítségünkre volt, és  a megbeszélt napon az irodájában aláírhattuk az igencsak részletes bérleti szerződést (még az is ki van kötve, hogy milyen gyakran kell ablakot mosnunk). Ezután elkísért minket a lakásba, ahol egy nagyon részletes, fényképekkel is dokumentált leltárt vett fel, majd sok szerencsét kívánva elköszönt tőlünk. Végre otthon voltunk.

 A lakás maga nagyon jó állapotú, szépen karban tartott, a falak frissen festve, a nappaliban vadonat új padlószőnyeggel, nemrég kicserélt duplaüveges ablakokkal. Angol mértékkel nézve feltűnően tiszta is volt, de ez persze nekünk nem volt elég, így hamarosan felkerekedtünk tisztítószereket és eszközöket vásárolni. A legnehezebb feladat a sütőtisztító beszerzése volt, jónéhány üzletet végig kellett járnunk, mire ráakadtunk. Úgy tűnt, az előző lakó hamarabb feladta a keresést, mivel a sütőt vastag ráégett zsírréteg fedte. A fürdőszobai csempe lesúrolása sem tartozhatott a kedvenc elfoglaltságai közé. Két nap múlva azonban már minden ragyogott, és mi elégedetten dőltünk hátra a kényelmes fotelekben. A következő pár nap a még hiányzó dolgok beszerzésével telt. Ilyenkor jön rá az ember, hogy mennyi apróság kell egy háztartásba: a szemetesvödörtől kezdve a vízforralón át az íróasztalig sok mindent vettünk/rendeltünk.

Szombaton aztán úgy döntöttünk, hogy megérdemlünk egy kis szórakozást, így felkerekedtünk megnézni London belvárosát. Párom már többször járt itt, én még egyszer sem, így ő lett az idegenvezető.  Bejártuk a Kensington Gardens-t, a Hyde Parkot, és a St. James’s Parkot, én pedig nem győztem ámulni, hogy milyen szépek, rendezettek, tele csodás öreg fákkal, tiszta vizű tavakkal, és persze kacsákkal meg mókusokkal. Megnéztük a Buckingham palotát, a Westminster apátságot, a parlament épületét, és a híres óriáskereket is. Az időjárás is kedvezett nekünk, ragyogó napsütéssel és igazi nyári meleggel ajándékozott meg minket, hazafelé pedig csodás naplementében gyönyörködhettünk.

Tudja valaki a nevem?

Mert az elmúlt napok ügyintézései során az derült ki, hogy én nem. Ott hagytam abba, hogy a költözésre várva nekiláttunk a többi sürgető feladatnak. Először is bankszámlát kellett nyitni, mert már nagyon elegünk volt abból, hogy mindenhová készpénzzel rohangáljunk, ráadásul annál nem sok drágább megoldás van, mint hogy külföldi automatából magyar visa kártyával vegyünk ki pénzt (a visa kártyánál először átváltják forintról dollárra, majd dollárról fontra az összeget, ráadásnak pedig rátesznek 3-4 ezer forintnyi készpénzfelvételi díjat). Az átutalás magyar számláról angolra azért  valamivel olcsóbb. Ettől is féltünk egy kicsit, de ismét szerencsénk volt, az ügyintéző fiatalember nagyon segítőkész volt, még az sem volt akadály, hogy hotelban laktunk, és csak annak a címét tudtuk egyenlőre megadni. Az útleveleken kívül semmire nem volt szükség, és percek alatt nyitott nekünk olyan számlákat, amiknek semmilyen számlavezetési vagy egyéb havidíja nincs, pár nap múlva pedig meg is érkeztek a bankkártyáink a hotelba (a recepciósok nagyon kedvesek voltak, megbeszéltük velük előre hogy leveleket várunk, ők pedig eltették nekünk, sőt még azt a levelemet is megkaptam tőlük, amelyik már a kiköltözésünk után érkezett).

A következő feladat számomra az NI szám igénylése volt. Ez a National Insurance Number, olyan itt mint nálunk az adószám és a TB szám egybevonva. Erre már a munkakezdésnél szükség van, és mivel két-három hét is lehet az igényléstől mire megkapja az ember, gondoltam minél hamarabb túl kell esni rajta. Páromnak könnyebb a dolga, neki a leendő munkahelye igényelte meg. A dolog menete elég egyszerű: egy központi telefonszámon be kell jelentkezni hogy igényelni szeretnél NI számot, ekkor felveszik az adataidat, és kapsz egy időpontot az egyik hozzád közeli munkaügyi központba. Nekem már másnapra tudtak időpontot adni, igaz, vagy másfél órányi útra a hoteltől, de legalább kipróbálhattam a híres londoni metrót is. A központban kb 20 perces interjún kellett részt vennem egy ügyintézővel, ahol részletesen kifaggattak arról hogy ki vagyok, mit akarok itt, miből óhajtok megélni amíg nem találok munkát, stb. Be kellett mutatni az útlevelemet, magyar személyimet és lakcímkártyámat (utóbbi a személyi számom miatt kellett neki), és a születési anyakönyvi kivonatomat. Mivel EU állampolgár vagyok, ezért nem kellett túlzottan győzködni az úriembert, elég hamar aláírhattam a kérvényt.

Eközben azonban felmerült egy komoly kérdés, hogy mi is az én nevem. A keresztnevem ugyanis Gyöngyi, amit én eddig nemes egyszerúséggel Gyongyi-ként használtam. Az ügyintéző azonban felhívta a figyelmemet arra, hogy az útlevelem fényképes oldalának alján, a két fekete csíkban a nevemet Gyoengyi-ként tüntette fel a magyar állam, és hogy bizony ez a helyes, az ö betű nem o az angolban, hanem oe. Na most jól meg vagyok lőve. Eddig mindenhol a Gyongyi-t adtam meg, a bankkártyámra is ezt írták rá szép dombornyomással, most akkor ezekkel mi legyen? Írtam is gyorsan a londoni magyar konzulátusnak, a véleményüket kérve, hogy akkor most melyik a helyes, illetve át kell-e javíttatnom a nevemet ott, ahol a Gyongyi-t adtam meg, mire azt a nagyon hasznos, egy mondatos választ kaptam, hogy akaratom ellenére senki nem kényszeríthet a nevem megváltoztatására. Na kösz. Mindegy, mostantól a Gyoengyi-t használom, mert a NI számomhoz ez a név van rendelve, tehát a brit hivatalok csak ezen a néven fogadnak el. Épp elég volt eddig arra figyelni, hogy a nevemet angolosan írjam le mindenhol (keresztnév, azután a vezetéknév), most még erre is figyelnem kell, mert reflexből a megszokottat kezdem el, azután meg javítgathatok, miközben néznek rám furán, hogy nem tudom a nevemet? Nem. De már tanulom.

Üdvözlet Londonból

Május 10-én landolt a gépünk Luton repterén. Az előző hetek idegeskedése, ügyintézése és persze a rengeteg pakolás után igazán jó volt hátradőlni az ülésben, tudván hogy most már semmi baj nem történhet. Minden bőrönd a gép hasában, a kézipoggyászokat is felengedték a gépre (bár az enyémnél elég csúnyán néztek a pultnál, mert igencsak feszegette a súlyhatárt), most már csak élvezni kell az utat. Hamar el is aludtam, majd kissé ijedten ébredtem, mert párom eltűnt a mellettem lévő sorból, a helyén egy idegen férfi ült. Szerencsére hamar kiderült, hogy biztonsági okokból átültették az első sorba, a VIP helyek egyikére. 

London kiadós esővel és hatalmas széllel fogadott minket, így jól jöttek a kabátok amik otthon a 30 fokos melegben túlzásnak tűntek mindenkinek. A taxit előre megrendeltük (kettőnknek olcsóbb és kényelmesebb volt mint a sok átszállásos tömegközlekedés), így Lutonban már várt ránk a kedves, mosolygós sofőr. A szállodáig vezető út során a zuhogó esőn kívül semmit nem láttunk. A hotel Southall negyedben volt, olcsó, de tiszta és kellemes. Hamar kiderült, hogy ez a rész az indiai negyed, “Little India” ahogy itt hívják. Az utcán egyaránt  látni csodás színes szárikba öltözött nőket, tetőtől-talpig fekete csadorban járó hölgyeket, turbános férfiakat. Később megtudtuk azt is, hogy tőlünk néhány utcányira található a legnagyobb európai Szikh templom (Gurdwara Sri Guru Singh Sabha). A környék éttermeiben igazi autentikus indiai és ázsiai ételeket lehet kapni, és bár az erős fűszerezést meg kellett szokni, nagyon jókat ettünk. Különösen a báránycurry, és a tikka nevű, fűszeres sült húsokból álló előétel ízlett, utóbbit sistergős forró tálon hozzák ki, sült hagymával és salátával körítve. Ajánlani tudom a savanyított chilipaprikát is, nagyon finom.

Az érkezésünk utáni első napon belevetettük magunkat a lakáskeresés küzdelmeibe. Ez volt az egyik legsürgősebb feladat, és ettől féltünk a legjobban, mert sok nehézségről hallottunk, olvastunk korábban. Az első pár Southall-i ingatlanközvetítőnél nem sok jóval kecsegtettek minket, sajnos az egyszobás lakások nagyon gyorsan gazdára találnak. Az internetes hirdetésekkel sem jártunk jobban, mindegyiknél azt a választ kaptuk, hogy már találtak bérlőt. Ezek után elhatároztuk, hogy elbuszozunk abba a negyedbe, ahol lakni szeretnénk, felkeressük az ottani ingatlanirodákat, és közben megismerjük a környéket is. Az utazás nem ment túl egyszerűen, mire rájöttünk hogy le kellett volna szálnunk, már régen magunk mögött hagytuk a tervezett megállót. Sebaj, sétálni mindig is szerettünk, így elindultunk vissza a központ felé. Útközben találtunk jónéhány ingatlanirodát is, és itt már sokkal több szerencsénk volt mint Southallban, rögtön az első helyen sikerült is egy lakásnézést megszervezni délutánra. Ezután már lelkesebben mentünk tovább, és a következő néhány ügynöknél is hasonlóan jártunk, sőt volt ahol egyből kocsiba is ültettek, és elvittek megmutatni a lakást. Ahol nem tudtak konkrét lakást mutatni, ott is felírták az adatainkat, és megígérték hogy majd hívnak ha lesz valami. Ahogy telt a délután, úgy tágítottuk a keresés körét, egyre több kerület került be az esélyesek listájába. Estére találtunk is egy lakást Hillingdonban, ami mindkettőnknek megfelelt volna. Némi utánanézés után kiderítettük, hogy a környék is szimpatikus, és a közlekedés sem rossz, így másnap reggel már nyitás előtt az ingatlaniroda ajtajánál vártuk, hogy letehessük a foglalót. Az ügynök alig fél órával a kiírt nyitási idő után fel is bukkant, elintéztük a papírmunkát, majd a nem messze lévő Uxbridge felé vettük az irányt. Ez a környék egyik központi része, bevásárlóközpontokkal, mozival, sétálóutcával. Boldogságunkat azonban hamarosan eltörölte az ügynök telefonja, amiből megtudtuk, hogy a tulajdonos már előző este kiadta a lakást másnak. Azonban tudna mutatni egy másik lakást is a környéken, ami ugyan drágább, de két szobás, és szerinte jó lenne nekünk. Vissza is mentünk hozzá rögtön, és ismét beigazolódott, hogy a szerencse velünk van, ez a lakás ugyanis százszor jobb volt mint a másik, sokkal szebb, tisztább, a bútorok és a gépek is sokkal újabbak, szebbek. Nem is haboztunk sokat, azon  nyomban letettük a foglalót (pontosabban ismét odaadtuk azt, amelyiket pár perccel előbb kaptunk vissza az ügynöktől). Ezután már csak a rettegett “credit check”-re kellett várni. Itt ugyanis mindenhez kreditvizsgálat kell, és ez az ahol a külföldiek hamar bajba kerülnek. Mi sem tudtunk korábbi angol szállásadót, vagy munkáltatót felmutatni, a magyar referenciák pedig sajnos nem voltak elegek, elbuktuk az ellenőrzést. Azonban erre is létezik megoldás: le kell tenni három hónap előleget (meg persze a hat hét kauciót, az ügynöki díjat, és minden egyebet), és akkor miénk a lakás. Szerencsére erre fel voltunk készülve (sőt, mi hat hónappal számoltunk, így még örültünk is hogy csak a fele kell), így néhány nap múlva költözhettünk is. Amíg erre vártunk, nekiláttunk a többi sürgős intéznivalónak, de ezekről majd a következő bejegyzésben mesélek.

Intro

Ez lesz az első bejegyzés, így azt hiszem illene röviden összefoglalni, hogy mi is lesz itt olvasható a későbbiekben. Párommal úgy döntöttünk, hogy szeretnénk áttenni főhadiszállásunkat a világ másik oldalára, Új-Zélandra. Ez viszont nem megy olyan gyorsan, mint szeretnénk (hogy egész pontosan mi kell hozzá, és mennyi időbe telik, azt párom már leírta a saját blogjában, ezért ezzel nem untatnám a kedves olvasót). Addig is, hogy világot lássunk, és megszokjuk az angol nyelvet, átköltöztünk ide Londonba.  Blogomban tehát az itteni kalandjainkról fogok elsősorban beszámolni. Lesz itt szó a kezdeti izgalmakról, nehézségekről, előbb-utóbb pedig remélhetőleg a szorgos mindennapokról, az itteni élet apró-cseprő dolgairól. Mivel szabadidőm jelentős részét a hobbijaimra áldozom, feltehetőleg ezek is megpróbálnak majd bekúszni a számtógép képernyőjére. Nem vagyok egy nagy gasztrotudós, de szeretek főzni, így ha rábukkanok egy-egy izgalmas receptre, különleges helyi ízre, ezeknek is teret fogok engedni. És hogy kinek is írom mindezt? A családomnak és az otthoni barátoknak, hogy tudják, mi van velünk, a hozzánk hasonlóan külföldön szerencsét próbálni vágyóknak, mert mi is sok hasznos információt és tanácsot kaptunk hasonló blogokból, és persze magamnak, mert naplót írni jó :)